Válaszok után kutatva: egy őz populáció rejtélye (1. Rész)

Minden alkalommal lenyűgöz a természet bonyolultsága. Így volt ez egy szép, májusi kora reggelen is, amikor az erdőben sétálgatva abban gyönyörködtem ahogy a felkelő nap sugarai a fűszálakon gyöngyöző harmatcseppben táncoltak. Egyszerre megnyugtató és felemelő élmény az erdőben, a természetben lenni, kiszakadni a hétköznapok mókuskerekéből és megpihentetni az elménket, miközben a természet szépségén legeltetjük a szemünket. 

A távolban, egy erdősávval határolt szarvaskerep táblán több őzre lettem figyelmes. Talán 100 méterre lehettek tőlem. Gyorsan megpróbáltam megszámolni őket, de nem volt könnyű feladat. Néhányuk hevert, a többiek állva kémlelték a környezetet vagy nyugalomban falatoztak. Lassan oldalaztam feléjük, meg-megállva. Végül 11 állatot sikerült megszámolnom a táblában, 4 bakot és 7 sutát. 

Bár azért jöttem az erdőbe, hogy kiszakadjak a munkából, nem bírtam megállni, hogy ne vegyem elő a távcsövemet és ne vizsgáljam meg közelebbről őket. Ahogy egyesével végignéztem a bakok agancsait, észrevettem, hogy nem igazán fejlődtek tavaly óta. A bakok legtöbbjénél az agancsok szárai és ágai rövidek, ahogy a koszorú és a gyöngyözés is gyenge. 

Ha tudjuk olvasni a jeleket, akkor rögtön tudjuk, hogy ez mit jelent. A természet szemmel is észrevehető jelekkel tudatja velünk, ha valami nincs rendben, nem ideális ennél a populációnál. De vajon mi lehet az agancs probléma hátterében? Túl kicsi élőhely? Nincs elég táplálék? Vagy valami egészen más?

És ebben a pillanatban rájöttem, hogy egy jó vadgazda képességeinek a mérnöki, vadbiológusi feladatokon is túl kell mutatnia. A gazdálkodók napjai ugyanis nem csak a tervezésről és a tervek végrehajtásáról, ellenőrzésről, a vendégek kiséréséről, kiszolgálásáról és ezeknek a csodás állatoknak a megfigyeléséről szól. Olyannak kell lennünk, mint egy jó nyomozó. 

Észre kell vennünk az apró részleteket, a jeleket, megtalálni az összefüggéseket, hogy végül feltáruljon az igazság, hogy jó döntéseket tudjunk hozni. Így alakítjuk a saját, akár hosszú évekről szóló történetünket.

Hadd legyek most egy kicsit én is inkább nyomozó, mondjuk Miss Marple egy Agatha Christie regényből és közben hadd meséljek el egy igaz történetet, egy igazi, jó kis vadgazdálkodási krimit.

A Kertész

Ugorjunk egy nagyot térben és időben, tekerjük vissza az órát 20 évvel, egészen 2001-ig. Történetünk egyik főhőse, nevezzük Attilának, egy kemény, fáradhatatlan és elhivatott vadgazdálkodó, akinek nem csak szenvedélye hanem az élete a természet és a vadvilág.

2001 egy különleges év volt számára. Egy akkoriban 3500 hektáros terület vadgazdálkodását kezdte irányítani Magyarország száraz, homokos, észak-keleti részén, amelyet fácánok, mezei nyulak és természetesen őzek népesítenek be főként.

Attila története itt kezdődik. No meg vadgazdálkodás első lépésével, a vadlétszám becsléssel. Hiába rendelkezett ugyanis a megelőző évek gazdálkodásáról információkkal, azért az nem ugyanaz, mint a saját szemünkkel látni és megismerni a területet. A gazdálkodásban meg kell hoznunk a saját döntéseinket, olyanokat, amelynek hosszú távú következményei lesznek számos, a területet benépesítő élőlényre. Ez pedig felelősséggel jár.

Így aztán Attila az első hetekben idejének nagy részét a területen töltötte. Terepjárójával a földeket járta, számolt, megfigyelt, követte a nyomokat és elemezte a látottakat.

“Együtt kell lélegezned a tájjal, a benne élő állatokkal, mert vadgazdálkodóként te magad is a része vagy. Formálni fogod, változtatni rajta, hiszen, ahogy a mondás tartja, mi vagyunk a vadvilág kertészei. Ez pedig óriási felelősséggel jár.” 

A Kert

Az első hetek után nyilvánvaló volt a helyzet. Adott egy ideálisnak távolról sem nevezhető élőhely, ehhez jön még a korábban nem igazán professzionális szemlélettel kezelt vadpopuláció, az élőhely fejlesztés hiánya, ezek eredmény pedig egy alacsony súlyú, apró agancsokkal rendelkező bakokból álló, díjnyertesnek nehezen nevezhető őzpopuláció. (Talán pont, mint az én májusi reggelemen meglesett csoport.)

Innen szép nyerni, szoktuk mondani.

Fiatal vadászmesterünk rögtön tudta, hogy ha mindent változatlanul hagy, akkor legjobb esetben is csak egy kevés húst adó, és a trófea méretek miatt kevés bevétellel kecsegtető őz állománnyal kell majd együtt élnie. Ha a populáció elindul a túlszaporodás irányába, akkor pedig a vadkár fog komoly terhet jelenti a tagságnak. 

Egyik forgatókönyv sem eredményez olyan helyzetet ami gazdaságos és értéket teremt mind a társaságnak, mind pedig a természetnek. Itt változtatni kell. 

A helyzet tehát adott, ahogy azt az iskolában tanítják, jöhet a következő lépés: készíts egy hosszútávú gazdálkodási tervet!

Tovább a 2. részhez >> Válaszok után kutatva: egy őz populáció rejtélye (2.rész)